Kapcsolataink a családban

Orbán Eszter:
Tegnap esti alkalmon, az alkalom elején szó volt arról, hogy egy családnak milyen a szerkezete, egy családban milyen munkamegosztások vannak, hogy hogyan néz ki egy család és mit ad egy család. Ad egy védettséget, és a családban van egy közös identitás, és így a család téma kapcsán az merült fel bennem, hogy a mai délelőtt és a holnapi délelőtt is egy kicsit a kapcsolatainkról beszélgessünk. A mai délelőttnek azt a címet adtam, hogy kapcsolataink a családban, és holnap pedig a kapcsolataink a közösségben lenne a téma. Ahogy elővettem az Igét, az Újszövetségre támaszkodva, Máté evangéliumában a 10. fejezetben a 34. verstől a 39. versig, Jesuának egy nagyon érdekes megközelítését találjuk arról, hogy mit mond a családi kapcsolatokról.
Olvasom: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre. Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a lány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt. És hogy az embernek ellensége legyen az ő háza népe. Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó énhozzám. És aki inkább szereti fiát és lányát, hogynem engemet, nem méltó énhozzám. És aki föl nem veszi az ő keresztjét, és úgy nem követ engem, nem méltó énhozzám. Aki megtalálja az ő életét, elveszti azt. És aki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.”

Ami különösen megfogott ebben a részben, az az első három vers: „Nem békességet jöttem hozni, hanem fegyvert”. És egyből ott lehetne az ellentmondás bennünk, hogy de máshol pedig azt mondja, hogy az én békémet adom néktek, amikor a tanítványainak beszél. És számtalanszor elhangzik: békesség legyen köztetek. És most mégis azt szerepel itt, hogy nem békét jöttem hozni, hanem fegyvert? Nem egy családcentrikus képet ad itt Jézus arról, hogy milyen legyen a viszonya egy anyának a lányával, egy apának a fiával. És nagyon rég óta foglalkoztat, hogy mit jelent ez a „meghasonlást támasztani”, mit jelent az, hogy fegyvert hozni, mit jelent az, hogy ellenségeskedést hozok a családon belül? Ahogy egy kicsit jobban szemügyre vettem ezt az Igét, és tényleg kértem a világosságot Istentől, hogy mutassa meg, hogy mi ez, mit jelent tulajdonképpen ez az igeszakasz, és hogyan értelmezzem ezt az Ő Szelleme szerint, segítségként ismét elővettem a héber szöveget, és nagyon sok olyan dologra kaptam rávilágítást, ami megmagyarázza ezt az Igét abból a szempontból, hogy valóban mi lehetett az üzenete Jézusnak ezekkel a szavakkal.
Először is az első versben tisztáznunk kell két fogalmat: mit jelent a békesség, és mit jelent a fegyver. Illetve mit jelent az a szó, hogy bocsájtani, „békességet bocsájtani” illetve „fegyvert bocsájtani” az embereknek, ennek a világnak. Az első ige ami itt megfogott, az nem azt jelenti, hogy békességet bocsájtok és kiárasztom a békémet, mint ahogy itt esetleg egyből erre gondolhatnánk, hanem itt az az ige szerepel, hogy „elhozom” a békét, „elvezetlek, elvezérellek” a békére, beteljesedést adok. És itt megálltam egy pillanatra, hogy nem azért jött, hogy mindent beteljesítsen egyből a mi életünkben, tehát nem egy befejezést hoz. Én úgy érzem, a hívő életünknek is ez az egyik kérdése, kulcs kérdése, hogy amikor megtörténik egy élet átadása, sokszor azt gondoljuk, hogy befejeződött valami, holott akkor kezdődik el. Ez a békesség szó tulajdonképpen azt jelenti, hogy „ nem azért jöttem, hogy befejezést hozzak az életetekre, hanem azért jöttem, hogy fegyvert hozzak”. És mi az a fegyver? Ez egy nagyon érdekes szó, amit itt használ az Írás, ugyanis héberül semmiféle fegyverről nincs itt szó, itt ez a szó annyit jelent, hogy „éle valaminek”. Egyből eszembe jutott az Ige, mint kétélű kard, és ez az él továbbá jelenti még azt is, hogy „véső, formáló eszköz”, egy „éles, erős formáló eszköz”, „olló”, és egy nagyon érdekes jelentése van ennek a szónak, ami megegyezik a „Hóreb” szóval. Ugyanis ez a héber szó, hogy „fegyver”, a héberben úgy van, hogy „charév”, ami egyenlő a „Hóreb”-bel. És itt szinte lepelként hullott le a szememről, hogy mit is jelent az, hogy „fegyvert hozni”, mit jelent, hogy a „Hórebet hoztam el nektek”. Mit jelent az, hogy Jézus Krisztus azért jött, hogy a szövetséget állítsa helyre, és a szövetséget adja, erősítse meg az emberek közt és erősítse meg ezzel a világgal. Mi történt a Hóreben? A Hóreb a Sinai hegynek az egyik csúcsa és sokszor olvassuk a Mózes könyvében több helyen, a 2-5. könyvekben főleg, hogy mi történt a Hóreben? Ott nyilatkoztatta ki magát Isten. Ott történt a szövetségkötés, ott történt az Ige átadása, ott történt az, hogy hallották a tűzből beszélni Istent és ott történt az, hogy a nép megszentelődött. Ott vált néppé, és ott lett Istennek az eljegyzett felesége, ott történt egy szövetségkötés. És akkor így már kicsit összeállt bennem ez a kép, hogy mi is ez a fegyver? Hát azért jött Jézus Krisztus, hogy nem az úgymond láblógatós életet hozza, hanem azt, hogy a szövetséget helyreállítsa. Azért jött, hogy a szövetséget hozza el, a szövetségre vezéreljen rá, a szövetségre vezessen el és azt a szövetséget teljesítse be, amit a próféták hirdettek, amit Mózes hirdetett, ami öröktől fogva ígéretként ott szerepelt az Ószövetségben, ezt a szövetséget jött beteljesíteni.
Nem a békességet jött beteljesíteni, nem azt a fajta békességet, amely egy befejezettséget jelentene az életünkben, hogy „most már aztán teljesen szentek vagyunk, és tökéletesek vagyunk”, hanem pontosan egy olyan élt hozott, az Ige élét, az Ige kardját, a szövetségnek az élét, amely egy állandó formáltatást végez az életünkben. Ő azért jött, és arra nyitott ajtót, hogy a szövetséget, a Hóreben kötött szövetséget állítsa helyre.

És itt a szövetségkötést éreztem egy nagyon sarkalatos pontnak, hogy itt tulajdonképpen erről van szó a következő részekben is, amikor azt mondja „mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a lány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt”. Itt fel vannak sorolva a családi kapcsolatok, egy valami azonban hiányzik. A férj és a feleség. A férj és a felesége között a szövetségnek helyreállításáért jött. A családi kapcsolatainkban az első számú pont az, hogy milyen a szövetségünk elsősorban Istennel, mint ahogy itt az első vers is beszél,  a második pedig a házastárssal. Milyen a szövetségem a férjemmel, milyen a szövetségem a feleségemmel. És ez a „meghasonlást támasszak” ez is egy más szóval szerepel, annyit jelent itt a héberben, hogy „elválasztani, elkülöníteni”. Vagyis hogy különítsem el az anyát a lányától, különítsem el az apát a fiától, különítsem el az anyóst a menyétől. Miért? Mert ők nincsenek egy szövetségben. Én nem a kislányommal vagyok egy, és a párom nem a kisfiával egy, hanem mi, férj és feleség vagyunk egyek. És ha ez a szövetség nincs a helyén, akkor nehéz megélni mindazt az ígéretet, amit Isten egy családnak adott. Azért szükséges ez az elkülönítés és elválasztás, hogy a férj és a feleség meg tudja élni azt az utat, azt az elhívást, ami kettőjüknek adatott, az ő szövetségük megerősítéséért jött Krisztus, azért, hogy betöltse az első parancsolatot, miszerint a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik a feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. És ezt a szövetséget akarta és akarja megerősíteni azáltal, amikor azt mondja „fegyvert hoztam” vagyis a Hórebet hoztam el, a szövetséget hoztam el. A meghasonlás szónál nincs szó arról, hogy a kapcsolatok megszűnnek, meghasonlanak, hanem arról van szó, hogy el vannak választva. Hiszen itt felnőtt lányokról és felnőtt férfiakról van szó. Itt nem a kisgyermekekről beszél ebben az igeszakaszban, nem a kiskorú kislány és az anyja között támaszt ellentmondást és leválást, nem a kiskorú kisfiú és az apukája közötti elválasztásról beszél, hanem a felnőtt fiúról és a felnőtt lányról. Miért? Azért, mert a felnőtt fiúnak és a felnőtt lánynak egyszer házasságba kell lépnie és az úgy nem fog menni, hogy viszi magával az anyucit a házasságba, vagy viszi magával az apucit a házasságba. Itt egy olyan elválasztásról van szó, hogy igenis értsd meg, hogy külön útja van a fiadnak, aki már felnőtt, külön útja van a lányodnak, aki már felnőtt. Nem lehetsz vele olyan egységben és egy közösségben, hogy egy elhívásban vagytok. Neki külön útja van. A felnőtt fiúnak külön elhívása van, amit be kell teljesítenie majd a jövendőbelijével. És a felnőtt lánynak is külön útja és elhívása van, amit majd neki is be kell teljesítenie a férjével. Erről az elválasztásról beszél Krisztus. És úgy érzem fontos megjegyezni, hogy igen, itt már a nagykorúakról van szó, akik még hajadonok és akik még nem nősültek meg, hogy azoknak a családi kapcsolatát rendezze. Mindannyiunk életében van egy ilyen pont, vagy volt egy ilyen pont, vagy majd lesz egy ilyen pont: házasság előtt állunk és nem tudjuk a helyzetünket, hogy  hogyan éljük meg a kapcsolatainkat még egyedülállóként, még hajadonként az apánkkal, az anyánkkal. És itt Krisztus ad egy olyan útmutatást a szülőknek, akiknek már felnőtt gyermekeik vannak, hogy hogyan viselkedjenek. Tudják meg azt, hogy „az én nagykorú gyermekem nem velem van egy elhívásban, és nem velem kell, hogy legyen egy szövetségben, hanem azzal a párjával, akit Isten mellé rendelt”. Ha ezt megtudjuk élni, akkor úgy érzem, a családi kapcsolataink rendeződhetnek Isten szerint, mert amíg ez nem működik, és a nagykorú gyermek – legyen az férfi vagy lány – ott ül apuci körül és állandóan ott lebzsel körülötte, vagy éppen az anyuci szoknyája körül, addig nem fog tudni kilépni és az önálló elhívásába, az önálló szolgálatába beállni. Ezért szükséges ez az elválasztás, ami egy nagyon természetes folyamat és nem egy család-ellenes kép kell, hogy kialakuljon ezeknek a szavaknak a hallatán bennünk, hanem pontosan a családÉRT való szavakról van itt szó, hogy a helyes családi kapcsolatok, a helyes családi közegnek a megélése működjön az életünkben, ami Isten szerinti. Mindig oda lyukadok ki, hogy a szövetségnek a helyreállítsa az, ami az elsődleges az életünkben, hogyha ez megtörténik akkor tudjuk átvenni mindazokat az elkészített ajándékokat és ígéreteket, amiket számunkra Isten már rég bekészített.

A következő a vers, a 36. vers: „Hogy az embernek ellensége legyen az ő háza népe” - ez sem valami bizalom gerjesztő dolog, de már a próféciákban is találkozhatunk vele Mikeás könyvében, amikor Mikeás 7:6-ban arról beszél – ugyanezekkel a szavakkal a próféta – hogy az ellensége lesz az embernek az ő háza népe és a próféciában egy olyan szövegkörnyezetben van ez az Ige, hogy az utolsó időkben mi fog történni: ember embertársára támad, stb. és ellensége lesz az embernek a háza népe. Ez az ellenség is egy érdekes fogalom, mert ez egy olyan szóból származik, ami annyit jelent, hogy „felingerel”. Ezen is elgondolkoztam a kapcsolataimban, a családi kapcsolatban, akár a saját személyes kapcsolatomban, hogy mikor ingerel engem föl a családtagjaimnak – jelen esetben most itt apám, anyám, rokonságom, testvérem, vér szerintiekről van szó – viselkedése. Mikor ingerel fel? Akkor, amikor Isten ellenes. Akkor, amikor a szövetség ellen megy. És abban az esetben, hogyha a családtagok a szövetség ellen mennek, akkor azt az embert, aki a szövetséget kötötte Istennel, ingerli, idegesíti. Idegesíti az, hogy nem hagy engem az én elhívásomban érvényesülni, idegesíti az, hogy nem hagyja azt, hogy beteljesedjen az az út, ami az én utam Krisztus szerint. Ezután következik – egymásba fűződnek ezek a mondatok, hogyha figyeljük és érezzük – ha téged ez ingerel, akkor egyértelmű, hogy engem szeretsz és hozzám ragaszkodsz inkább, mint a vérszerintiekhez. Miért? Mert a szövetségben vagy benne.

És itt a 37. vers: „Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó énhozzám. És aki inkább szereti fiát és lányát, hogynem engemet, nem méltó énhozzám.” Most a másik oldalról közelítettem meg, hogyha inkább szereted Krisztust és igenis Krisztussal mész és tudod, hogy mi az utad, és meggyőződéssel ráálltál arra az útra, ami a tiéd, akkor ellened fognak fordulni a családtagok, a vér szerintiek, még abban az esetben is, hogyha ők hívők. Itt nem csak hitetlenekről van szó, itt a hívő családtagokról is, akik nem ismerik el azt az utat, amit te kaptál, és azt az elhívást, amit te kaptál, még akkor is, ha ő magát vallásosnak vagy hívőnek mondja, ellenséged lesz. Abban az esetben lehet realizálni és normalizálni ezeket a kapcsolatainkat, hogyha egy felnőtt szülő elfogadja az ő felnőtt gyermekének az útját és hagyja, hogy menjen azon az úton, amelyet Krisztus neki rendelt. Az Igében itt az szerepel: „nem méltó énhozzám”. Ez is egy kicsit számomra hellenisztikus megfogalmazás. Mit jelent az, hogy „méltóvá válni”? Ki kell érdemelni azt a rangot, hogy én most Krisztushoz méltó legyek? És azáltal, hogy tényleg ez a szövetség beteljesedik az életemben, és megerősödik és működik, és élővé válik, azáltal én egy lépcsőszinttel feljebb vagyok és méltóvá válok arra, hogy kövessem Krisztust?
Itt is az a héber szó szerepel, illetve a görögben is ugyanez a megfogalmazás van, hogy „hasonlóvá válni, szolgálni, szolgálatot tenni, szüntelenül figyelni, szemlélni”. Ez a Krisztusi. Nem a megfelelés, nem az emberből való késztetés arra, hogy most én megfeleljek az Igének, és méltóvá válok ezáltal a Krisztusi úthoz, hogy ezt és ezt megteszem, hanem hasonlóvá válok hozzá. Mennyivel másabb ez a megfogalmazás, hogy „hasonlóvá válok”, az Ő képére és hasonlatosságára válok, és megint beteljesedhet az Írás és megint beteljesedhet a szövetség, hogy mivé formált Isten? Az Ő képére és hasonlatosságára. És azzá válok, akivé teremtett. Hogyha ez a szövetség helyreáll az életemben, és ez a szövetség, amiért Krisztus jött, hogy ezt az élt hozza, az Igének az élét, a kétélű kardot, amely állandóan formál, tisztít, vés keményen – mert a véső nem egy puha dolog – igenis kemény harcok árán alakítja az életemet, formázza, és hogyha ez a szövetség helyreáll, akkor tudok hasonlóvá lenni, figyelni, szolgálni. Szolgálatba állni, szolgálatot tenni, szüntelenül rá figyelni és még azt is jelenti ez a szó, hogy „megelégedni”.  És akkor nem kell a másé, nem kellenek már azok, amik nem az enyémek, hanem csak azt végzem, ami az én feladatom és megelégedetten, folyamatosan figyelve, szüntelenül Őrá tekintve tudom élni a Krisztusi életemet, azt a tanítványi utat, ami az enyém. És itt, hogy egy kicsit érezzük a különbséget a „megelégedettség” és a „befejezés” között: a megelégedett ember folyamatosan végzi a rábízott feladatokat, nem áll le. Azzal, hogy megelégedik az ember, megelégszik mindazzal, amit kap Istentől, az nem egy leállást jelent. A befejezés viszont egy leállást jelent, és a leállás a hívő élet megrekedése. Miért rekedt meg a hívő élet? Miért rekedt meg a hívő életem, miért rekedt meg a hívő életed? Miért? Azért, mert nem működik az él. Azért, mert a békességet, a békességnek azt a fokát választottad, amely ad egy lightosabb, könnyebb életutat és nem választottad azt a fegyvert, ami az Igének az éle, a kardja, amelyik vág, amelyik tisztít, amelyik szabadít, amely folyamatosan a megszentelődés útján vezet – te választottad a lightosabbat. Ezért reked meg, ezért áll meg sokszor a hívő életünk. Amikor vállaljuk azt, hogy igenis odaállunk a véső alá, és a szövetséget nem csak megkötjük, hanem megerősítjük Krisztus által, a Hóreb működik és élővé válik a szívünkben, nem csak az agyunkban, hanem a szívünkben és a szellemünkben, és az egész lényünket áthatja, akkor kiformálódik bennünk a Krisztus. És amikor kiformálódik bennünk a Krisztus, akkor tudjuk ezt az utunkat, ezt az életutunkat megelégedettséggel járni.

Aztán jön a 38. vers: „Aki föl nem veszi az ő keresztjét, és úgy nem követ engem, nem méltó énhozzám.” Itt egymás után szerepel háromszor is, hogy „nem méltó énhozzám, (…) nem méltó, (…) nem méltó”. Ebben érzem azt a hangsúlyt, hogy Krisztusnak mennyire fontos az, hogy hasonlóvá váljunk Őhozzá. Mennyire fontos az, hogy szüntelenül Rá tekintsünk, hiszen csak úgy tudjuk követni, hogyha egy állandó összhangban vagyunk Vele, hogyha a szövetségünk Ővele működik és élővé válik. Nem azt mondja, hogy heti két alkalommal figyeljél Rám, és akkor utána éld a családi életedet,  aztán majd csak lesz valami, hanem szüntelenül. Ez annyit jelent, hogy a nap 24 órájában, szüntelenül, még az alvó állapotomban is kérem Istennek a jelenlétét folyamatosan. Aki ott állt a Hóreb hegyénél, az nem egy pillanatig volt ott, amikor megköttetett a szövetség, az nem egy pillanati, időszakos dolog volt. Ott a Sinai hegyen, a Hórebnél, a Hóreb lábánál megszűnt tér és idő. Ott az örökkévalóság nyílt ki. És számunkra az örökkévalóságot hozta el Krisztus. Azt szeretné, hogy egy állandóságba legyünk vele, egy állandó kapcsolatban, egy állandó, élő kapcsolatban. Amikor a keresztfelvételről van szó, akkor itt arra kell gondolnunk, hogy aki nem vállalja a szolgálatát, és aki nem vállalja azt a küldetést, amit Isten adott neki, az nem tud hasonlóvá válni Krisztushoz. Hiszen Krisztusnak a keresztje az nem más, mint az Ő küldetésének a betöltése, az Ő váltságműve, az Ő kiontott vére által való szabadulás, tisztulás és megváltás: az volt az Ő küldetésének beteljesedése. Hogyha valaki nem vállalja azt a küldetést, és azt a szolgálatot, amit Isten rábízott, az hogyan fog Krisztushoz formálódni? Hogyan lehet olyan, mint Krisztus? Hogyha neked van egy elhívásod, egy küldetésed, van egy életutad és te nem akarod vállalni azt, akkor hogyan lehetnél olyan, mint Krisztus? Ez is egy sarkalatos kérdés, úgy érzem, hogy mennyire tudjuk elvállalni a szolgálatunkat, amit Isten ránk bízott? Vagy válogatunk a kendermagban, hogy „most ne haragudj Uram, de nem, ez nem az én szolgálatom, inkább azt szeretném csinálni” vagy pedig elfogadom azt az utat, amit adott, akármilyen is az. Akármilyen nehéz, akármilyen göröngyös, akármilyen szép, akármilyen jó, örömeivel, bánatával, mindenével együtt. Az az út az enyém! Mert csak azon az úton tudok kiteljesedni, mert csak azon az úton tudok beteljesedni, azon az úton tudom megelégedetten élni a szolgáló, hívő életemet.

Az utolsó, befejező verse ennek az igeszakasznak úgy hangzik: „Aki megtalálja az ő életét, elveszti azt, aki elveszti az ő életét énérettem, megtalálja azt.” Ez is egy nagyon érdekes igeszakasz, régóta foglalkoztat, nagyon sokszor gondolkoztam ezen, mit jelent elveszteni az életet és mit jelent megtalálni az életet? És itt a megtalálás szóra az szerepel: „megtalálja, megszerzi, átadja”. Egy átadásról van szó és nagyon érdekes megfigyelni, hogy ebben a versben az „elvesztés” kétszer szerepel: „aki megtalálja (…) elveszti azt” és „aki elveszti (…) énérettem, megtalálja azt”. Azonban itt két különböző „elvesztésről” van szó. Az első elvesztés arról szól, hogy „eltűnik, eltéved, tévutakra terelődik” a héber szöveg szerint a „lelkem”. Vagyis itt az élet a lélekről szól. A lelkem terelődik tévutakra. Hogyha valaki úgy gondolja, hogy megtalálta, megszerezte önmagának az ő lelkét, az ő érzéseit megvalósította, az ő vágyait megvalósította, emberből, tehát az emberi akaratát, a vágyait, a gondolatait érvényre tudta hozni, meg tudta szerezni, az elveszíti azt, vagyis  tévutakra terelődik az ő lelke. Hogyha nem a szövetségen belül gondolkozom, nem a szövetségen belül élem meg az életemet, akkor egyértelmű, hogy a szellemem felett a lelkem fog uralkodni. A lelki dolgok jönnek elő: a lelki vágyak, a lelki akaratok, a lelki érzések és a lelkem kezdi átvenni az irányítást az életem fölött. Amikor én azt gondolom magamról, hogy én bizony már megtaláltam önmagamat, akkor történik az – hogyha ez mind nem Isten szellemében és Isten szerint megy – hogy egyszerűen elvész a lelked. Lehet, hogy egy darabig megy-megy-megy, de egy idő után felőrlődnek a gondolataid, felőrlődnek a vágyaid, az akarataid, lehet, hogy egy pillanatig szuper magasan vagy és nagyon jól vagy, de aztán szép lassan elsoványodik a gondolatod is, elsilányul az egész lelki életed. Itt ez az elvesztés arról szól, hogy egy idő után a tévutaknak a következménye a romlás, a süllyedés, a tönkremenés. Egy fokozatos lesüllyedés, egy lelki, szellemi leépülés következik be az ember életében.
Amikor azt mondja a másik szóval, hogy „elveszti a lelkét énértem” ez viszont már egy egész más elvesztés, mert itt az van, hogyha „eldobja, lerázza, leveti a dolgát, átadja valakinek, valakiben bízik” akkor megtalálja azt. Hogyha Krisztus szelleme alá rendelem az életemet, akkor a lelkem is át van adva. Akkor át van adva a gondolatom, a vágyam, a kívánságom, minden alá van rendelődve, akkor nem saját magam akarom megvalósítani magamat, hanem letettem és rábíztam az Ő kezébe, hogy Ő mutassa meg az Őszerinte való gondolatokat, vágyakat, érzéseket, akaratokat, mit hogyan tegyek. Én úgy érzem, hogy elsősorban itt a saját identitásunknak a helyreállása az, ami a családi kapcsolatainkat befolyásolja. Hogyha megvan ez az identitás, hogy tudom, ki vagyok, milyen utam van, tudom, hogy milyen a szövetségem Krisztussal, akkor történhet meg az, hogy normalizálódik Őszerinte, és helyreáll Őszerinte a családi kapcsolatom. Akkor már nem az lesz számomra fontos, hogy most mit mond anyuci vagy mit mond apuci, hanem, hogy mit mond Krisztus. És akkor – mivel emberek vagyunk és érzéseink vannak – az érzéseink is átalakulnak Krisztusivá. Akkor ami – mondjuk – eddig fájt, már nem fáj. Azért mert nem a lelkemet éri el, nem a lelkem kapja az első döfést, hanem a szellemem betakarja a lelkemet. És az a megtisztított és Krisztus szerinti szellem védi az érzéseimet, védi a lelkemet, védi a gondolataimat.
Saját példát tudok hozni: pár évvel ezelőtt, hogyha vér szerinti családomban valamilyen konfliktus volt, rettenetesen kikészültem. Nagyon a szívemre vettem a dolgokat, nagyon a lelkemre vettem az összeütközéseket, és a konfliktus helyzeteket, ha lehetett, kerültem. Valahogy most kezdtem el eljutni odáig, hogy mit jelent megélni ezeket az éles, élc helyzeteket Krisztusban. És most érzem azt, hogy egy olyan védettségben vagyok, hogy már nem éri el az érzéseimet, az érzelmeimet az, ami eddig borzasztóan fájt. Halálosan fájt, hogy nem tudok egy normális kapcsolatot kialakítani anyámmal, vagy a rokonságom bármelyik részével, hogy állandó konfliktusok, ütközések, folyamatos-folyamatos ütközés van. Ez nagyon megviselte még pár évvel ezelőtt a lelkemet, és most érzem azt, hogy mit jelent, amikor a szellemem betakarja a lelkemet. Most is jönnek az ütések, folyamatos a támadás, de érzem azt, hogy védve van az érzésem. Most már nem borulok ki érzelmileg, most már nem visel meg. Miért? Azért, mert megerősödött a szövetség és egyre erősebb a szövetség. És ahogy erősödik a szövetség, annál erősebb a védelem. Ahogy megerősödik a szellemben való szövetségem Krisztussal, annál erősebben takarja be a lelkemnek a védelmét és az egész lényemnek a védelmét. Ahogy erősödik az a Sinai-hegyi szövetség és ahogy élővé és működővé válik, úgy egyre jobban betakarja az érzéseimet, gondolataimat, vágyaimat. Lefedi, és meg tudom azt élni, hogy mit jelent Krisztusban a fegyver, és mit jelent Krisztusban az, hogy Ő igenis élt hozott az életembe, a kard élét hozta el az életembe, hogy a szövetségét helyreállítsa az én életemben is.

Még eszembe jutott így a családi kapcsolatokról az Efezusi levél. Efezus 5:33-tól olvasom. Még előtte is sok mindent felsorol a férfi-nő kapcsolatáról, a férj és feleség házasságáról, és mivel úgy érzem a szövetség megerősítése a főbb üzenete ennek az igeszakasznak, kicsit kiegészíteném az Efezusi levél 5. fejezetének 33. verstől:
„Hanem azért ti is egyen-egyen, ki-ki az ő feleségét úgy szeresse, mint önmagát; az asszony pedig meglássa, hogy félje a férjét.
Ti gyermekek szót fogadjatok a ti szüleiteknek az Úrban; mert ez az igaz.
Tiszteljed a te atyádat és a te anyádat (a mi az első parancsolat ígérettel).
Hogy jól legyen néked dolgod és hosszú életű légy e földön.
Ti is atyák ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint.”

Azért vettem ezt elő, mert ezt keresztény házirendnek is ki szokták függeszteni, hogy milyen legyen egy jó keresztény családi élet. És itt az 5. fejezetben a 33. vers előtt jóval felsorolja Pál azt, hogy milyen legyen a férj és a feleség kapcsolata, és hozza azt a hasonlatot, hogy Krisztus és az egyház hasonlata, vagyis Krisztus és Krisztus Testének a hasonlata. Nagyon szép, gyönyörű hasonlat, nem akarok én most ebbe belemenni, én inkább belemennék abba, mit jelent a férj és feleség kapcsolata, még egy kicsit kiegészítve a Máté szerintit.
Azt mondja: „Úgy szeresse a feleségét, mint önmagát.” Az „önmagát szeretni” kifejezés itt ez az odaadó ahava szeretet, hiszen a feleségben látja meg a férj a tükörképét. Hogyha meglátja a tükörképét a feleségében, akkor rájön arra, hogy nélküle nem is tud élni, tehát rájön arra, hogy ő a társa, a kiegészítő társa (majd erről a férjem beszél, ha szeretne, hosszabban), én inkább a feleség részéről szeretnék beszélni, mert itt az van, hogy „Az asszony pedig meglássa, hogy félje a férjét.” Itt egy nagyon érdekes kifejezés áll szintén a héberben, hogy mit jelent az asszonynak félnie a férjét. Az szerepel itt, amit az Istenfélelemre használ a héber nyelv. Vagyis úgy tekintsen a férjére a feleség, mintha Isten tolmácsa lenne a férj, mintha Istennek a képviselője lenne a családban a férj. Úgy félje őt, úgy lássa őt, hogy ő az, aki hozza Istennek a szavát. Itt egy olyan szó is szerepel, ami annyit jelent, hogy „tisztelni”. Én nagyon sokszor még lánykoromban úgy voltam vele, hogy biztos, hogyha egyszer férjhez megyek, azt a férfit tisztelni tudom, fel tudok rá nézni. A napokban beszélgettem pont a párommal erről, hogy miért volt sokáig és a mai napig fontos az, hogy fel tudjak rá nézni, hogy látom benne azt a pluszt, ami bennem nincs meg. És látom benne azt a többletet, ami engem kiegészít. Úgy érzem – mivel asszony vagyok, asszonyként szólok – hogy nagyon fontos az, hogy amikor egy házasságban élek, szövetségben benne vagyok, lássam a férjemben azt a pluszt, amivel ő engem kiegészít, és az a plusz az, amit most fogalmaztam meg a napokban a páromnak, hogy úgy érzem, hogy ezzel a plusszal ezzel a többlettel takar ő be engem. Ezért tudok felnézni rá, mert ő az én betakarásom és ezzel a többlettel, amit Isten neki adott, azzal tud engem betakarni, azzal tud védeni engem. Számomra fontos, és úgy érzem minden asszony és nő számára az, hogy fel tudjon nézni a férjére, tisztelni tudja benne azt a többletet, azt a pluszt, ami benne van és ezáltal érezze az ő betakarását.
Nem is annyira a házassági kapcsolatokról akartam itt szót ejteni, hanem inkább mennék tovább a családi kapcsolatokra, hiszen itt már kiskorú gyermekekről van szó, ahogy Pál ír itt az Effezusi levélben. Itt kiskorú gyermekekről van szó, akiknek azt mondja: „Ti gyermekek, szót fogadjatok a ti szüleiteknek”  Na, hát ez az a mondat, amit rengetegszer elmondunk szülőként, hogy „fogadjál szót apádnak-anyádnak, nagymamának-nagypapának, mindenkinek fogadjál szót, mert ha nem, akkor baj lesz”. Ez is egy kicsit most ugye kezdő és gyakorló szülőként is foglalkoztatott, hogy egy gyermeknek milyen „szót” kell megfogadni. Itt az szerepel, hogy „hallgassatok fiak” – ez is érdekes, nem gyerekek, hanem fiak – „hallgassatok fiak a szüleiteknek a hangjára az Úrban”. Vagyis az Úrnak a hangját halljátok meg a szüleitek szavából. Nem azt, hogy „leülsz az asztalhoz, és fel nem állsz addig, amíg meg nem etted a vacsorát”. Nem ez a szótfogadás. Nem az a szótfogadás, hogy „azt a ruhát veszed fel, amit én megnéztem neked, mert különben megfázol, ha kimész”. Nem ez a szótfogadás. Az a szótfogadás, hogy az Úrnak a szavára figyeljen a gyermek, a kisgyermek. És amikor egy kiskorú gyermeket nevelünk, akkor nem idomítani kell – ugyan sokszor elhangzik ez a szó – nem idomítani kell, hogy „Leülsz! Felállsz! Idemész! Odamész!”, hanem az Úrnak a szavára legyen figyelmes: erre kell nevelni, ezt kell továbbítani. A gyermekeknek erre hívja fel a figyelmét Pál, hogy az Úrnak a szavát fogadják meg. Itt szó sincs arról, hogy a szülőknek a szavát fogadják meg. Egy szóval se mondja, hogy hallgassatok a szüleitekre. Azt mondja, hogy a szülők hangjában halld meg az Úrnak a hangját. És itt a szülő pozíciója és szerepe a kérdéses, hogy te milyen szülő vagy? Az Úr hangját hallja a te gyermeked? Amikor megszólalsz, az Úr hangját hallja tőled a gyermeked, vagy pedig azt hallja, hogy „Kelljél fel! Üljél le! Csináld azt!” – diktátor vagy. Mit hall a gyermeked? Az Úr hangját? És milyen ez az Úr hangja? Itt van: „Tiszteljed a te atyádat és a te anyádat (a mi az első parancsolat ígérettel).
Hogy jól legyen néked dolgod és hosszú életű légy e földön.” Itt a tisztnek a betöltéséről van szó, arról, hogy te apaként és anyaként milyen tisztet töltesz be. Itt a gyermekednek ezt a tisztet kell tisztelnie. Itt nem a te pozíciódat kell tisztelnie, nem engem, mint Orbán Esztert kell tisztelnie, vagy nem mint Orbán Bélát kell tisztelnie, hanem azt, hogy az az apa és az az anya az Úrnak a szavát közvetíti-e. Ezt kell tisztelnie, ezt kell becsülnie, hogy a szülő továbbviszi az ígéreteket, hogy majdan a kiskorú gyermek, ha felnő, a saját szövetségét meg tudja élni. Mert hogyha kisgyermekként lát egy bizonyságot, akkor meg tudja majd élni felnőttként a saját családjában, a saját elhívásában azt a bizonyságot és azt a szövetséget, ami az övé.

Az utolsó vers azt mondja:„Ti is atyák ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint.”  Ez is egy érdekes szó. Engem mindig izgatott, hogy mit jelent az, ha egy szülő ingerli a gyerekét?  Persze, van ellenszegülés, van dackorszak – hamarosan mi is belépünk Izsákkal – van dackorszak: nem-nem-nem. De mi az ingerlés, hol van az a határ, az a küszöb, hogy egy szülő ingerli a gyerekét? Ez is egy nagyon érdekes szó a héberben, az ingerlésre azt a szót használja, hogy aggály, aggodalom. Vagyis ne az aggályt, az aggodalmat, a kétségbeesést, a bizonytalanságot sugározd a gyereked felé, mert az belőle – azt mondja a héber szöveg – egy haragot és egy mérget vált ki. Vagyis ha a te állapotod nem stabil és nem biztos és a szövetség nincs a helyén, akkor az a gyerekből egy indulatot, egy haragot, egy mérget vált ki.
Ha te kétségben vagy, ha te aggódsz, ha te aggályos vagy – akármi felől –, az a gyerekben kivált egy bizonytalanságot, egy haragot és ez az, ami ingerli őt. Amikor azt mondja, hogy „ne ingereljétek a gyerekeiteket”, akkor itt azt mondja, hogy legyetek bizonysággá, ne az aggályt lássa rajtad a gyerek, ne a kétségbeesést, az aggodalmat, a bizonytalanságot, hanem légy egy stabil pont: az a stabil pont, amely tükrözi Krisztusnak a szavát, beszédét, amely bizonyság lehet az ő életére nézve is. És amikor azt mondja, hogy „a gyermekeiteket neveljétek az Úr tanítása és intése szerint”, akkor itt visszacsatolnék arra, hogy az Úrnak szavát hallja a gyermeked, de mi ez a szó? A tanítás és az intés a következő: a tanításra azt a szót használja, hogy „eligazítás, útbaigazítás, kötél és bilincs”. Vagyis érezze azt a kötelet, azt a köteléket, ami a hármas kötelék. Érezze az Úrnak a kötelékét, hogy apa és anya az Úrban él. Érezze meg azt, hogy mit jelent benne élni a szövetségben, hisz ő is részese most már ennek a hármas szövetségnek. Érezze meg azt, hogy mit jelent fogni azt a kötelet, a szövetségnek a kötelét, mert ez adhat számára eligazítást a jövőre nézve, ez adhat számára útbaigazítást az életútjára nézve. Amikor azt mondja, hogy „intés”, itt az a szó szerepel, hogy „igazolás, védelem, bizonyság”. Vagyis érezze a védelmet, a biztonságot, azt, hogy igenis minden egyes szó, amely az Úr szava, igaz. Hogy ne legyen kétsége afelől, hogy a hívő élet igaz. Légy egy hiteles példája Istennek, hogy igenis a hívő élet igaz! Hogy lássa azt, hogy mindaz, amit apa és anya tesz, az igaz és valós, és nem mond ellent semminek. Légy bizonyság, légy védelem! Úgy érzem, hogyha ez működik egy családon belül, ha egy gyermek így nő fel és megkapja mindazt, ami itt szerepel, akkor képes lesz majd arra – visszacsatolok a Mátéra – képes lesz majd arra, hogy a szövetséget be tudja tölteni. Képes lesz arra, hogy elvegye, merje elvenni Istentől azt a szövetséget, ami az övé. Olyankor a felnőtt apa és anya nem fog beleszólni abba, hogy milyen az útja a gyermekének, csak hálát fog adni Istennek azért, hogy láthatja – ha láthatja – hogy mit tesz Isten az ő életével, hogy hogyan teljesíti be az ígéreteit. De az már egy másik út. Sokat beszélgetünk a párommal erről, hogy Izsák fiúnk ha felnő, egy saját, önálló útja lesz. Nem a mi utunkat viszi tovább. Nem a Sófár közösséget fogja tovább vezetni, és nem az lesz a dolga, hogy beteljesítse apának az elhívását. Neki egy saját, külön útja lesz. És ezt már most tudatosítani kell benne, hogy ő el tudja venni majd azt az elhívást és azt a szolgálatot, amit Isten rá bízott.
Az alapokat kell biztosítani, de hogy milyen lesz a felépítmény, azt nem mi mondjuk meg. És nem mi építjük fel. A Máté pont erről szól. Elválasztást hoztam, elválasztást az apa és a felnőtt gyermeke, az anya és a felnőtt gyermeke között. Elválasztást az anyós és a menye között, hiszen egy anyósnak nem az a feladata, hogy a menyecskéjének a dolgait intézgesse, hanem az a feladat, hogy hagyja, hogy az a meny be tudja tölteni a feleségi elhívását. És nem kell beleszólni, hogy kell csinálni a húslevest, vagy a töltött paprikát, mert majd ő meg fogja csinálni úgy, ahogy ő gondolja, hagyni kell ebben a szabadságban. És a szabadság, úgy érzem, megint a kulcsfogalom, mert amikor a szövetségkötés helyreáll és a szövetség rendeződik, az ember szabad, és a szabadságot éli meg. Krisztus a szabadságot hozta el, a teljes szabadságot, ami a törvény betöltése. Hogyha megéljük ezt, hogy mit jelent a törvény életté válása a mi életünkben, a szövetség rendeződése, akkor nem egy olyanfajta kötélben és bilincsben fogunk élni, amely megköt és gátol, hanem egy olyan fajta kötelet fogunk, amely a szabadságra vezet.
Ezt a szabadságot kínálja fel a családi kapcsolatainkban, a családi életünkben Krisztus.

Orbán Béla:
Nehogy valaki azt higgye, hogy most megdicsérem a feleségemet, szó se róla. Azonban van egy régi héber mondás a Midrásokban, vagy a Misnában, hogy: „ha alacsony a feleséged, hajolj le hozzá, hogy meghalljad mit mond”. És meg is értsed. Hát én ezek után azt hiszem ilyen görnyedt leszek, mert olyan sokat mondtál. Olyan sokat mondtál, hogy egy csomó gondolatnak nyitottál ajtót, olyan sok jót mondtál, ami bizonyság is, és ezt köszönöm neked – mert meg kell köszönni, még a feleségemnek is – és olyan jó, hogy ezt bizonyságként már ketten, illetve hárman tudjuk továbbadni, hiszen családban vagyunk.

Nehéz a kérdés. Nagyon jó, hogy kihoztad azt, hogy a szövetség megerősítése itt a központi lépés. A központ. És én hadd mondjam erre, hogy te nagyon áldott vagy, mert megéled azt, hogy ad egy biztonságot, ad egy elválasztást és védelmet a férj betakarása. Miért? Mert mégegy szövetség megerősödött. Az a szövetség, amit házasságnak hívnak. Hadd mondjam a gyakorlati példát, hogy értsétek a dolgot, amit Eszter el is mondott: ő nem tudja, hogy én most jelen pillanatban, pontosan egy órája a betakarást gyakoroltam, tekintettel arra, hogy Esztert négy éves korában az anyja kilökte, tehát anya nélkül nőtt föl, többszörösen kitagadta. Huszon-akárhány éves korában is, amikor megjelent nálam két nejlon szatyorral, hogy bejöhet-e, mert nem volt hol aludnia sem jóformán, és most mi történik: jelzi az anyósom – bocsánat, ez a nő – , hogy mikor láthatja az unokáját? Most, ugye? Egy órával ezelőtt, az alkalom kezdete előtt jön a telefonhívás. Nagyon érdekes a Sátán és a szellemi életnek a működése. Most, amikor ő a szabadságról beszél, az elválasztásról beszél, megjelenik valaki, aki abszolút jogtalanul jogokat formál önmagának. Látni akarja az unokát. Nem volt anya és unokát akar látni. Miért? Mert ezt egy támadásnak simán lehet venni, mert abban a pillanatban egy többszörösen parázna és sok minden Isten munkájával és parancsával ellentétesen élő ember találkozna a gyerekemmel,minimum az elhívásában kezdené félrevezetni. Olyanokat kínálna, hogy ő nem töltené be az elhívását, amit Isten adott neki: már támadja a jövőt.
És ezt nem neki kell megtenni, a feleségemnek, hogy ebben az ügyben betakarni, hanem nekem kell férfiként ott állni: a család védelme, betakarása. Akkor  közöltem, hogy nem. Nincsen.
Itt van a racionalitása a férfinek, be kell takarni a feleségét is a családjától. Még ha nagyon jó az apuci és anyuci, akkor is. Be kell takarni a gyereket a mamától vagy az apucitól, hogy ne a saját képére és hasonlatosságára nevelje az anya a kisfiát, mert sose lesz belőle férfi, és aki nem férfi, Isten törvényét nem fogja racionálisan, férfiként, család papjaként csinálni, végrehajtani azt a családban. Be kell takarni, de ez a betakarás nem egy Szent Péter esernyője, hanem arról szól, hogy odatartom a hátamat, alárendeltség, abban a pozitív és nem uralmi rendben: én kapom az ütéseket. És nekem kell racionálisan, Isten törvényével válaszolni.

Volt már ilyen példa a Bibliában nem egyszer, nem kétszer, és ha elővesszük, amikor tényleg Jesua HaMassiah a családjával találkozik – majdnem,  mondjuk így – ott is előfordul ez a történet. Mi a mi feladatunk? Akkor maradjunk abban, hogy a mi Mesterünknek Jesua HaMassiahnak az életéről kell bizonyságot tennünk, hiszen mi krisztusiak akarunk lenni, akkor egyértelműen láthatjuk, hogy ő hogy cselekedett, tehát Máté 12-ben olvasom:
„Mikor pedig szól a sokaság, íme az ő anyja és testvérei állnak vala odakünn, akarván ő vele szólni.
És monda néki valaki: Ímé a te anyád és testvéreid odakünn állanak, és szólni akarnak veled.
Ő pedig felelvén, monda a hozzá szólónak: Kicsoda az én anyám; és kik az én testvéreim?
És kinyújtván kezét az ő tanítványaira, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim!”

Tanuljunk! Tanuljunk! Ha ezt egy egyszerű ember megtenné egy akármilyen „-ista” gyülekezetben, olyan feddést kapna a presbitériumtól, az elöljáróságtól és a pásztortól, hogy az ihaj. Hogy micsoda lelketlen..., na, majdnem mondtam szép szavakat is. Ki vagy te? Tiszteld apád és anyádat! Mert nem ismerik a „tiszteld apád és anyád” történetét. És maga Jesua HaMassiah tanít arra, hogy „kicsoda az én testvéreim”? Itt van az, ami mondtál, ez a bizonyos háború. Mert a sokaság emberi módon – nem krisztusi módon – látja, hogy „itt van”, mégis ez az elvárás, hát mégis ezt kéne csinálni és akkor odamegy valaki – ugye a történetben egészen érdekes ez a mondat – „És monda néki valaki: Ímé a te anyád”. Rámutat, hogy nem veszed észre? Szinte tanít, szinte uralkodik ez a szó, hogy „íme”, szinte várja a választ, hogy most mi van? Hát miért nem? Hogy? Talán érzed ennek a hátsó érzéseit. És itt van, hogy ezt krisztusi módon nekünk is rendezni kell:  Nekem van egy családom, az a hármas kötelék, ami a feleségem és Isten, ez a kettős kapcsolat, ez a szövetség, ide senki, de senki nem jöhet be. „Elhagyja apját és anyját”... „és ragaszkodik”... és lesznek egyek. Ha ez nem történik meg, az nem házasság! Kiabálva mondom! Nem házasság! És nekünk azt a szövetséget, amit házasság szövetségének mond Isten, úgy ahogy van élnünk kell, hogy legyen betakarás feleségnek, nőnek, gyereknek. Nem házasság-párti vagyok. Hanem szövetség-párti. Persze a szövetség-pártban benne van óhatatlanul a házasságnak az a szövetsége, ami a betakarás kötelességét adta a férfinek. Nem nyámnyila, nünüke férfiakra van szükség. Tartsd oda a hátadat! Nem a feleséged neveli a gyereket! Van egy idő, amíg megtanítja dolgokra, de te vagy a család papja, aki elveszed Istentől azt, amiért téged tisztelhetnek, hogy te továbbítod Isten akaratát, parancsát, hogy hosszú életű legyen a gyermeked. Mert ha nem ismeri a törvényt, a motorral fejre fog állni, vagy elissza az agyát, vagy nem tudom mi történik. Hogy hosszú életű legyen a törvény betartása. „Hogy jól menjen a dolga.” Hát nézd meg a világnak a dolgát, mert nem ismeri a törvényeket. Néha még mi is kapunk belőle egy kis kóstolót, őmiattuk néha el kell hordoznunk sok mindent. A törvény tisztelete és a törvény a család papjának, a férfinek a feladata. És valóban, hogyha ez a tisztelet, a feleség a férfiben Krisztust tiszteli, Krisztus az Atyát, ez a folyamat működik, akkor csodaszépen lehet élni. És valóban itt van, ezt meg kell élni. Nem vagyok az anyukám kisfia, elmúltam tizen-akárhány éves. Nem időpontot mondok, de gondoljuk el, amikor Jesua HaMassiah tizenkét éves korában Jeruzsálemből ment hazafele a templomból, a szülei egyszer azt vették észre, hogy nincs ott. Hát nem veszed észre, hogy ott van melletted a te kamasz gyereked, de már azt se tudja, hogy te ki vagy már? Mert saját életet él melletted a félszobában? Te nem ismerted az ő gondolatát, és ő sem ismeri a tiedet, mert téged már ilyen őskori kövületnek néz. Nem veszed észre, hogy felnőtt a gyermeked? Nem veszed észre? Legfeljebb még pótolni tudsz a tiszteletben, hogy Isten törvényeit mondod, hogy „Fiam, ezt vagy azt nézd meg az én életemen, én se tettem, és ezért van jó dolgom, ezért van egészségem, stb.”

Mi a feladatom? Elengedni a gyermeket. Nem kilökni, hanem megfelelő időben azt mondani, hogy „Fiam, te már férfi vagy.” Lehet, hogy megint azt hiszitek, hogy bálványozásról van szó, amikor megkérdezed a fiamat, hogy kicsoda ő, akkor azt mondja „Orbán Izsák”. Nem azt mondja, hogy kisfiú, meg nünüke, meg babuska: tudja kicsoda. Én azt hiszem, hogy Isten valóban erre tud nevelni bennünket: az a kisember tudja már, hogy nem kisember, ő VALAKI.
Tessék rákészíteni, hogy VALAKI vagy – nem amerikai módon, hogy a gyerekednek mindig nagyobbnak kell lennie, mert akkor neked fog támadni; sajnos ez keresztény szinten is begyűrűzött ez a mentalitás, hogy a fiamnak nagyobbnak kell lenni, mint én, és végül már olyan nagy unokák vannak, hogy én már ottan valami múzeumi darab vagyok és taposnak rajtam – nem, arról szól, hogy te a gyereknek már gyerekkorában add meg az identitását, add meg a férfi és a női identitását is, hogy a fiad az FIÚ, és a lány az LÁNY és nem az én gyermekem a saját képemre-hasonlatosságomra meg valahonnan kiollóztam egy gyönyörű ütemtervet az életére, egy pedagógia programot vagy társadalmi elvárást, vagy akármit. Te ha hívő vagy, és Istennek a vezetése alatt vagy, tudod, hogy a gyerekedet, úgy ahogy van, ki kell szolgálnod. Bocsánat, nem kinyalnod, szolgálnod. A pici fiúnkra tudom, hogy Isten adott egy elhívást. Nekem egyre kell figyelnem: hogy kell őt az elhívására felkészíteni. Nem az én elvárásom szerint. Nem az én elképzelésem szerint. Engem is tanítottak kényszerrel hegedülni, azóta is utálom.  Az orgonát fél év alatt megtanultam úgy, hogy tudtam játszani bárhol – hadd ne mondjak ilyen példákat.

Tehát betakarásnál ez a lényeg, a szövetség valóban ott a Sinai-hegyen kötött szövetség. Azért több ám ennél, mert benne van még más szövetség is, és ez a házasság szövetsége. Bizony ez az Istennel kötött szövetség benne van. És ez egy fantasztikusan szép dolog; fájdalmas, nehéz, de a hátadat neked kell tartani. Férfiként be kell takarni. És ezért kell egy nőnek betakarás, mert különben ő csattan. Mert akkor hazaszalad a mamához. Mert nincs betakarása, mert a férfi nincs a helyén. Vagy nem mer férjhez menni, mert „jajj” és azért mert nincs férfi példa, és ezeket nagyon nagyon figyelembe kéne venni.

Férfi, légy férfi. Ilyen egyszerű, egy mondat. Légy az, akinek Isten teremtett. Légy az.
Kicsoda az én családom? Az aki az én elhívásomban, az én szolgálatomban társ, részes vagy felé szolgálok. Több nincs. És ezt meg kell érteni Krisztus Testében, meg kell érteni egy közösségben is. Az az én testvérem, aki itt van most velem. Aki felé kell szolgálni, vagy aki felém szolgál, vagy aki segítő a szolgálatban: ő a testvérem, ő a családom. A többi az gyüttment – szép magyar szóval. Jön-megy, kóstol, tesz-vesz, matat: nem a testvérem! Vigyázat, mert ez már az Úrvacsorára, bemerítkezésre, mindenre vonatkozik. Isten elé már nem mehetek, csak családdal, mert Ő a család feje. Oda nem vihetek gyütt-menteket, oda nem vihetek féltestvéreket meg egyebeket.
Egyébiránt, hogy történik egy családnak a növekedése is? Nem a kistestvér szüli a gyereket, hanem kap testvért. És testvéreknél, amikor gyerekek vannak, lehet, hogy rivalizálnak egymással – több szeretetet, ezt-azt akarnak kapni – de a testvéri viszony nem olyan, mint a gyülekezeti testvéri viszony. Érdekes módon nem használják ki egymást és olyan pozitív dolgokat tanulhatunk meg a gyerektől testvéri viszonylatokban, ami a hívő ember testvérségében ismeretlen fogalom. Kellene ismerni a gyerekek közti testvérséget: félti a testvérét, pátyolgatja, szereti, öleli. Hadd ne mondjam, hogy egy gyerek tanításai mennyit mondhatna.
És tényleg ez a kérdés: ki az én testvérem? Nem család-ellenes vagy, hanem az a lényeg, hogy legyen a családod is a testvéred. Ez a kérdés. És ebben egy férfias racionalitást mutat Jesua is: ha nem az én szolgálatom miatt van ott, hogy felé szolgálok vagy segít és velem szolgál, akkor mit keres ott? Mit keres ott? Mit keres az életemben az, aki csak rám csimpaszkodott? Mit keres az életemben az, aki a szolgálatomat csak visszahúzza? Nehogy azt hidd, hogy a Sátánnak nem trükkje ez: bemész a gyülekezetbe és holnap neked kell locsolni a muskátlit, ahelyett, hogy – teszem azt – bizonyságot tegyél? Visszafog, elvárásokat köt a nyakadba.

Mikor Jesua HaMassiahnak megjelenik a családja, ott volt természetesen „na elkóborolt ez a hülye”. Bocsánat, de tényleg ez a történet. „Szóljatok már neki, mert nem illik bele a családba az, amit csinál. Hát mi egy asztalos család vagyunk, ez meg itt játszik valami prófétát.” Itt vannak az elvárások: hányszor akartak Jesuából csak prófétát csinálni, csak gyógyítót csinálni, csak ezt, csak azt. A teljes életedet, a teljes elhívásodat, a teljes szolgálatodat elfogadó ember a testvéred. Az nem testvéred, aki 10 percig találkozik veled, meghallgat, majd elhúz. Az a testvéred, aki ezt veled együtt megéli. Ha kell, kiigazít, ha kell, hozzátesz. Az a testvéred. Segít, eszi a kenyeret, segít felszeletelni, az a testvéred. Nekem most a feleségem testvérem, ha nem lennénk szellemben egy, akkor mi közöm hozzá? Csúnyán mondom, de ez van. És ezt kellene megélni.

Kicsoda az én családom? Kicsoda az én közösségem? Az, hogy összeharangozunk ekkor és akkor, és összegyűlünk, mint a birkák az etetőnél, ez nem család és nem testvérség. Az, amikor tevőlegesen ott vagy, amikor a hit cselekedetekben is megvalósul. Amikor egy közös hitben, egy közös vezetés alatt ott állunk. Az a testvér.

Kicsoda az én testvérem? Bizony, botrányos itt Jesua HaMassiahnak az a mondása, hogy „Kik ezek?”. Kik ezek? Tudod te, hogy milyen botrányos, amikor ki kell mondani egy gyülekezetben is „Mi közöm hozzád?”. Ki kell mondani. Ő is kimondta, én is kimondom. Ha nem a szolgálatot, egymásnak az elhívását segítjük, az nem testvérség. És a rokonok születnek, a testvérek születnek, és lehet ezen a héten is születik valaki: tessék testvérként átölelni. Az ő korának és állapotának megfelelően tejet adni neki, pelenkázni és ha kell, a borotvát később a kezébe adni: megélni a testvérséget. Tehát testvér születik. Nekünk ez a dolgunk: az Ige megszülessen, életté váljék, és így az életek is életté váljanak. Hogy működjön maga a bűnbánat, bűnbocsánat, működjék maga Krisztus uralma, amiről tegnap beszéltem, Isten kenyeréből valójában az Élet kenyere legyen, ez a dolgunk. Ekkor születik kistestvéred. De tettél-e valamit azért, hogy szülessen kistestvéred? Tettél-e valamit, hogy ne halljon éhen a csecsemő? Tettél-e valamit, hogy elnézed a kamasz maga badarságát, aki szellemben akkora lendületben van, mint a világmegváltó kamasz (majd kinövi)? Tudsz-e abban a békességes tűrésben, hosszú-tűrésben lenni, hogy te is voltál kamasz, aki azt hitted, hogy te forgatod a világot és nem a világban te vagy a hétmilliárdik rajtszámú. Tudod-e azt megélni, amit a családban is megél egy szülő: „hát ilyen a gyerek, most vette észre, hogy fiatal, most aztán izmos, majd húsz év múlva rájön, hogy volt izma és mennyi feleslegeset csinált (de abban van azért jó is persze)”.

Hol van az én testvérem? - ez a kérdés. Hol van a testvérem? És amikor Eszter, amit kihozott háborúságot, azért van itt egy másik folytatása is Mátéban, amikor Máté 19-ben elválásról beszélünk, mert amikor Jesua HaMassiah azt mondja: „hol vannak az én testvéreim”, gyakorlatilag elvált a családjától. Elvált. Itt az elválás nem azt jelenti, hogy összekalapáltak, aztán annyi-meg-annyi, szét nem szedhető, igenis kemény törvényei vannak a válásnak. 19. fejezetből olvasok:
„És lőn, mikor elvégezte Jézus e beszédeket, elméne Galileából, és méne Júdeának határaiba a Jordánon túl;
És követé őt nagy sokaság, és meggyógyítá ott őket.
És hozzá menének a farizeusok, kísértvén őt és mondván: Szabad-é az embernek  az ő feleségét akármi okért elbocsátani?
Ő pedig felelvén, monda: Nem olvasátok-é, hogy a teremtő kezdettől fogva férfiúvá és asszonnyá teremté őket,
És ezt mondá: Annak okáért elhagyja a férfiú atyját és anyját; és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.”

Nem akarok különösebben a földi válásról beszélni, ott, ahol valóban ez a hármasság nem működik „elhagyja-ragaszkodik-legynek eggyé” nem teljesült be a házasság. Zsidó módon ilyenkor azt mondják, hogy bírtad ezt ki 30 nap után, és le is hülyéznek, hogy 30 nap után nem hagytad ott a feleségedet. Igen, törvénytelennek tekintik az egész viselkedésedet (egy férfiét). Ha nem teljesedik be X időn belül mindez, akkor el kell zavarni a feleséget, elbocsájtani. Nem funkcionál, valami nem jött létre, ennyi, nem történt semmi. Azonban itt a paráznaságról beszél a Biblia, „hacsak paráznaság okán nem”. Ez az egyetlen egy. A történetet ismerjük természetesen, bemerítő János történetéből, hogy ez egy próba kérdése volt, ha a válás mellett válaszol Jesua HaMassiah, akkor mózesi törvények ellen szól, ha viszont tiltja az elválást, akkor Heródes családi viszonyaiban, unokahúga kérdésében pont ellenség lesz a Heródes háznak, ahol úgy mond, asszonyt cseréltek Heródes családjában. Tehát itt mindenképpen a klasszikus módon nyuszi-vicc-szerű, ha van sapkája, ha nincs, akkor is bántanunk kell, bántanunk lehet.
Azonban itt mégis számunkra az üzenet az, hogy nem, hacsak nem paráznaság okán. Tekintettel, hogy a válás két oknál fogva történhet: halál vagy paráznaság. És ezt családi szinten éppúgy, mint közösségi szinten, komolyan kell venni, mert az elválás nem lehetőség, hanem kötelesség. A paráznaság Isten ellenes cselekedet. Ha valaki megcsalja a feleségét vagy férjét, akkor ő egy olyan szövetséget, amit mondtam áldásként köthet, olyan szövetséget tör meg, ami Isten és ember között van. Isten-ellenes. Ebben te nem maradhatsz meg újjászületett hívőként. Paráznaságnál te nem bocsájthatsz meg senkinek, azt egyedül Isten bocsájthatja meg. Egyedül. Egyedül. És ezt nagyon komolyan kell tudomásul venni. Azonban beszélhetünk testi paráznaságról, beszélhetünk lelki paráznaságról és szellemi paráznaságról. Abban a pillanatban, ha valaki teveled Krisztusban szövetségben van, ő a te fejed, ő a vőlegény és ő valaki más istent bálványoz: parázna. És a paráznasághoz nem lehet közöd. El kell válni. El kell zavarni.
Ez működik úgy is, ha veled közösségben valaki van, és pénzimádó: parázna, el kell zavarnod. Kötelességed. És ez minden más paráznaságra vonatkozik. Ha nem ugyanaz tart össze – Krisztus szelleme – akkor el kell zavarni. Nem csak a testi paráznaságról van szó, hanem a lelki paráznaságról, ami a viszály, vetélkedés, vita és sok minden szinten, pártoskodás szinten gyülekezetekben felüti a fejét, el kell zavarni, paráznaság. Nem azért, mert ő akar isten lenni, hanem mert őt valami szellemiség, valaki utarlja és nem ugyanaz, mint a tied. Ebben a  pillanatban bezárt a bazár – ahogy szoktam mondani, le kell zárni a dolgokat. Egy türelmi idő után lehet dönteni: vagy egy úton megyünk, vagy nem megyünk úton. A válásnak ez a története, és így elmehetek a gyülekezeti úgy mond fegyelemhez is, hogy a gyülekezetből, a közösségből hogy lehet elbocsájtani embereket: két oknál fogva. Akkor, hogyha halál van, és akkor, amikor paráznaság van. A halált lehet szintén lélekben, testben, szellemben is; az elhidegülés a halál jele. A hulla nem melegít fel bennünket, a hullával, halott dolgokkal nem lehet dolgod: el kell válnod, nem lehet közösséged. Bibliában számtalan esetben van erre törvény, hogy a halott dolgokkal érintkezésed sem lehet. A paráznaság és halottság pedig mindennapos dolog, ezért nekünk Krisztusról kell beszélni, ezért kell a törvényről beszélni, a kegyelemről beszélni. Azért kell a törvényről és kegyelemről beszélni, hogy valaki elfogadja, hogy Krisztus uralma működjön, miáltal létrejön az a szövetség, ami teljes védelmet ad, és ahogy előttem elmondta a feleségem, növeli a vágyat a további szövetségre, hogy házasságban is legyél, hogy Isten rendje ott is működjön. A folyamatosság, a sorrendiség. De ezeket a halott és parázna dolgokat ki kell takarítani saját életünkből és ki kell takarítani egy közösség életéből is, mert bele lehet halni. Halottal feküdni: csak a kékfényben lehet hallani róla, ott is borzongunk, hogy három hónapig együtt feküdt a halottal – de a nyugdíja kellett neki. Na most ezek a nyugdíjakat-habzsolók és a halottakkal együtt levő embereket előbb-utóbb eléri Isten büntetése is. Ha a gyülekezetben ott van valaki, aki halott, és nekem kell azért, mert többen vagyunk, vagy mert éppen fizeti a pénzt, akkor előbb-utóbb Isten ezért megítél. Ezért kötelességünk: kicsoda az én testvérem házasságon belül, kicsoda az én családom házasságon belül, kicsoda az én testvérem családon, közösségen belül: mindenképpen rendezni kell.

A közösség építése természetesen úgy kezdődik, hogy nem paráznaság vagy halál okán leszek házas, és nem halok meg azért, hogy közösségem legyen. Nincs semmi apáca és remete gyülekezet, élnünk kell, de Isten törvénye szerint kegyelemben és az ő uralma alatt. Ez alakítja a közösséget, és a legkisebb közösséget, a családot is, ami az alapja a közösségnek. Krisztus Teste nem egy olyan szerkentyű, ami különálló emberekből áll, hanem családokból áll, amelyek egymással kapcsolatban vannak – kivéve az egyedülállókat, természetesen. Isten mindig is közösségben, családban gondolkodott, Krisztus Teste nem magánzók klubja. És Isten ezt a szeretetet megadta, mert tudja – mert Ő teremtett – hogy van tested, lelked, érzelmed és érzéseid: ezeket is akarja, hogy az ő rendjében boldogan megéljed. Így ha a tested-lelked a helyén van, akkor szellemben Isten valóban tud lépni és szellemben is rendezni, azonban fordítva is igaz, a szellemben rendeződés megadja a családi rendet, megadja a házasságnak azt a szentségét, ami gyakorlatilag nem más, mint a betakarás és Isteni rendnek beállása.

Ki az én családom? Nagy kérdés. Aki parázna nem lehet a családom – és ez szellem-lélek-fizikai paráznaságról beszél. Ez halálos bűn. Isten elleni bűn. Ha meghalt valakiben egy érzés, akkor miért erőltetjük a dolgot? Vagy Isten adhat életet bele, vagy leamputálja a halott dolgokat. Ennyi. Isten racionálisabb ennél sokkalta, azonban a „kicsoda a családom” kérdés számtalanszor felmerül: valóban az anyám meddig anyám? Meddig tartozom a szülőmnek és meddig van a szülőnek hatása rám? Tudomásul kell venni férfiaknak, nőknek egyaránt, hogy amikor a gyermekem felnő, onnan semmi, de semmi hatalmi jogom nincs. Van bizonyságom, van Istentől kapott bizonyságom, amivel a másikra hatással lehetek és ez a hatás annyi, hogy nagyon természetesen a gyermeked oda fog menni hozzád, hogy „apa, te ezt hogy csináltad?”. Ha pozitív az életed – ebben az értelemben bizonyságtevő az életed. Tehát először a mi életünknek a rendbetétele kell, hogy a családi rend működjön. Nem egymásba kapaszkodva, nem magamat akarom egy új életben reprodukálni, hanem az én életem áldása valaki, akit odateszek Isten elő, hogy ő formálja, és hadd legyek abban eszköz. Ez a szülő és gyermek viszonya.
Amikor kiskorú a gyermek, természetesen nincs saját akarata, hanem felelősséggel egy a férfi, a nő és a kiskorú gyermek, de abban a pillanatban, hogy ő elérte a felnőttkort, akkor tudomásul kell venni: új élet. Tőled függetlenül.

Ebből ki kell menni, bármilyen kényelmes száz éves koromban a családban vegetálni, meg kell tanulni, hogy talpra kell állni. Tudom, nagyon nehéz, és erről rengeteget kéne beszélni. Amikor a világban a közösség és család nem funkcionál, akkor kell családra nevelni valakit, hogy „ez a jó neked, mert Isten így teremtett bennünket”. Hát ez a feladatunk, és én köszönöm feleségemnek, hogy bizonyságtevés volt lényegében az, amit elmondott, köszönöm neki. Hiszen rólunk szólt, de mégsem rólunk, hanem, hogy mit tesz az életünkben Isten és ez hadd legyen tanítás másoknak is. Még a negatív tanítás is, hogy nekem ma a hátamat kellett tartanom, hogy ne érje el egy nem-anya a lányát, hogy ne az ő életét, adott esetben úgy mond, jóvá tegye és beigazolja, hogy milyen szép unokája van, mikor az egész élete egy roncs. Lezárni, takarni, védeni. Férfinek lenni. Férfinek lenni, de ezt csak egy esetben tudod megtenni, ha Krisztusé vagy, mert Ő téged véd. Nem neked kell kardot rántani, hanem Krisztus véd, és akkor Isten törvényei működnek – akár kegyelem által is. Mert az anyósomnak hívott nőszemély lehet, hogy az övé lesz és akkor egész más viszonyban lehetünk. De az a viszonylat, amit ő kitalált megoldásnak, nem működhet.
Tudunk-e nemet mondani, tudunk-e ellenállni a közvéleménynek? „Ímé itt van” - ez az elvárás. És ez az elvárás nagyon veszélyes tud lenni közösségben is: „ne beszélj nekem, íme látod itt van a családod és a sokaság, mit szólnak hozzá!?”. Tudod mit? Az én dolgomat kell csinálni, és hogyha nem akarja hallani a bűnről szóló tanítást, akkor menjen! Maradjon a bűnében, saját akarata! Nem tehetek róla! Ha nem akar a bűnéről hallani, ha nem akar az életről hallani, nem fogom beleerőltetni az életet, mert nem tudom. Menjen! Ennyire férfinek kell lenni, nem a tömegre hallgatok, nem a különböző divatokra hallgatok, meg a haszonra, meg az egyebekre. Én gondolom, hogy a földi életét élő Jesua is fiú volt, férfi volt és ember volt, természetesen szerette az apját és anyját és mindenkit, természetesen, de tudunk mi is úgy krisztusi módon élni: mindenben ő az egyetlen, első és mindenek felett. Ez a kérdés. Ez nem lemondás a családról, ez helyreállítás, mert ekkor működik a család is.

Ugyanakkor a Sátán nagyon tud működni más módon is. Én már mosolygok, amikor már arra buzdítanak a médiában, hogy szeressem a lelki nagyanyámat – én már kezdtem nevetni – mert ugyebár a bibliai Anna az én nagyanyám. Hát megmondom őszintén, nekem három már sok lenne, de ugye behelyettesítjük a családokba a nem-létező halott és spiritiszta dolgokat. Vedd tudomásul, hogy neked van földi apád, anyád. És van egy mennyei Atyád, aki megadta, hogy hogy kell viselkedni, mi a kötelességed és mi a feladatod gyerekként, anyaként, apaként, minden variációban. A Sátán a „Család éve” címén mindját kitalálja, hogy van itt nekem pótnagymamám is. Imádkozzak hozzá, majd rendbeteszi az életem. Én inkább azért imádkozom, köszönöm, hogy volt egy nagyanyám (sőt, kettő), aki értem imádkozott. Ezért tudok Isten elé menni, és köszönöm azt, hogy volt nagyapám – kettő – akikért megint csak hálát adhatok, hiszen mikor tavaly Koppánymonostorban bemerítettük a szívem is elolvadt, mert hozzávetőleg majd száz évvel előtte az apai nagyapám ugyanott merített be a Dunába – akit sose láttam, sose ismertem – és ugyanakkor a másik nagyapámmal 3 éves koromban együtt mentünk a levélszekrényekhez bedobni minden kis sajtcetlit, hogy „térjetek meg, mert elközelgett a világ vége” - még nem, de már úton van – és a nagyapámmal mentünk evangelizálni. Én figyeltem, jönnek-e a rendőrök, nyomozók, én hesszeltem és ő meg dobta be a felhívó jeleket – ilyen nagyapáim voltak. Én tudom azt, hogy nekik köszönhető nagyrészt az, hogy Isten keze rajtam volt, pedig nem volt apám. Ez egy szülő feladata. Ott van e gyermeked melletted, mit lát? Én mai napig is mosolygok, milyen izgalmas volt misszionálni, levélszekrényről levélszekrényre (tudtam, hogy a ballonkabát a nyomozók kabátja, és mentem nagyapám nadrágszárát rángatni, hogy balhé van), de ugyanakkor jó volt hallani a sose látott nagyapámról nagybátyáimtól, nagyanyámtól, hogy „a te nagyapád minden nap imádkozott érted, minden nap”. Aki nem ismert különböző okok miatt.
Hol vannak a nagyapák? Hol vannak az apák? Hol van az, hogy tettél valamit, hogy Isten akaratát elkérd, ha kell az unokádra. Én hálát adok. Hálát adok azért is, mert amikor anyám megszült egy hónapja már nem volt apám, mert elment. És amikor megszült, abban a nagyon szép időben, amit ugye rákosi kornak hívnak, a múlt évezred utolsó évszázadának derekán, egész pontosan, akkor ő azt mondta, „Istenem, nem tudom felnevelni ezt a gyereket, olyan szükségben vagyok, úgyhogy odaadom Neked, gondoskodj róla”. Ezért vagyok itt. Nem tudta az anyám mit tett, de nagyon jó dolgot tett, és ti most már felelősek vagytok, ez alapján tudni kell, add oda a gyermekedet és bizonyság lesz a gyereked. Add oda! Készítsd az útját úgy, hogy „Itt van Uram”.
De ehhez kell szövetség, szövetség Jesua HaMassiah által Istennel a béke szövetsége, ezért kell házassági szövetség Istennel, hogy a hármas kötelék működjön. És ez adja meg, hogy bizonyság egy szolgálat a feleségtől is, és – viccesen mondom – ha kicsi a feleséged, hajolj le, hogy halljad. Férfiurak. Juhok. Hajoljatok már le a feleségekhez. Halljátok már mit mondanak. Mondjuk, hogy legyünk alázatosak őirányukba. Mert Isten nagyon tudja használni a feleséget, nagyon tudja használni, hiszen a másik felem ő. Amit ő mond, bennem is rezonálni kell, bennem is válasznak kell lenni. Hiszen együtt halljuk, együtt érezzük. Más-más pozícióban, ma csattogott a hátamon a támadás, és ezt meg kell tanulni egy férfinek, ha valami jó van, bármelyik pillanatban jöhet a támadás. És nem azt mondom, hogy „majd az Úr”, hanem fölállsz, „Az Úr velem van, mert én az ő dolgát csinálom” és nekem ki kell mondanom a nemet, az igent és úgy ahogy van védelembe kell helyezni mindazt, aki hozzám tartozik.

Egy ilyen csendesnapokon is, nyugodj bele, olyan támadásokat kapunk, hogy csak úgy csörög. De mondhatnám azt is az ellenségnek üzenve „Nyugi, én is tudom és nekem van, aki betakar, nem érhetsz el”. Ez az egész földi életünknek a kulcsa. Ha Ő betakar, akkor én be tudom őt takarni és ő is betakarja a kisfiamat is, és folyik az a nagyon nagyon biztonságos állapot, amit megélhetünk. Valóban igazad van, Eszter, a mi életünk a gyermeken látszódik. Valóban, ezt is meg kell tanulni. Aki te vagy,  az a gyermekedre teljes hatással van, teljesen kiskorú, ha nagyobb korú, akkor meg viszi a prímet tovább és még rá is tesz, négyzetre emeli a hülyeségedet – bocsánat, ki kell mondanom. Tehát nagyon nagyon testvérileg lehet egymásra tekinteni. A gyerek hőmérő, a gyerek nem hazudik, a gyerek az, aki te vagy. Amilyen miliőbe, amilyen légkörben van az az. Szépítheted, Nobel-díjasnak kinevezheted: látszik a baj, látszik a jó. A jó is látszik, ezért örülök, hogy valóban nem csak a feleségem bizonyságtevő, hanem a fiam is a gyermekkori dolgokat természetesnek véve, én úgy érzem, hogy azt sugározza, ami köztünk van. De miért sugározhatja azt? Mert a betakarás folyamatos. Nincs az esernyőn luk! Tartom fölöttük, és tényleg ismétlek, amikor a fiam az autóban megszólal: imádkozzunk ezért, azért, mindenért, amikor idejöttünk. Ez a kisember tudja, hogy be kell takarni a közösséget. Komolyan mondom, kezd férfi lenni 2 évesen.

Ugye milyen egyszerű az élet? Milyen egyszerű a család? Tanítsd meg gyermekeidnek – parancs. Add tovább gyermekeidnek! És amit továbbadtál gyermekednek, látszik rajta. Én hálát adok Istennek azért, hogy a feleségem az esernyőről tud beszélni, arról a betakarásról, ami a szövetség által folyamatos Istentől egészen le a legkisebbig. Én ezért adok hálát és ezért vagyunk ott, hogy ne foltozzunk, hanem végül vegyük föl, vegyük föl. Kinek hogyan – van aki nem házasságban él, csak műkedvelő, van aki x,y,z okokból a házasságot megtagadja, nem kell neki. „Mert vagyok olyan erős, szingli!” És mikor otthon van, jobb ha nem látod az arcát, 5 kiló festéket ken magára, mert a betakarás hiányában roncs az élete, hiába van akármilye is. Bizony ez a kérdés, tovább tudjuk e adni azt, amit kapunk. Ő továbbadta nekünk a betakarást, férfiként add tovább a betakarást. Asszonyként pedig ott van, hogy mégsem az én keblemen van, amikor pici, takarja be, majd úgyis odajön hozzám, ha férfi lesz igazából. És köszönöm így a szolgálatodat, Eszter, ami Róla szólt.

Elhangzott a SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség gyomaendrődi csendesnapjainak alkalmán

http://www.kehilatshofar.com

http://www.caddik.shp.hu

HONLAPJAINKON TALÁLHATÓ VALAMENNYI ÍRÁS SZABADON LETÖLTHETŐ ÉS KINYOMTATHATÓ, MAJD MINDEN FORMÁBAN TOVÁBBÍTHATÓ AZ ADATVÉDELMI ELŐÍRÁSOKNAK MEGFELELŐEN.

A FELHASZNÁLÁS FELTÉTELE, HOGY AZ ÍRÁSOK BÁRMELY FORMÁBAN TÖRTÉNŐ FELHASZNÁLÁSA, A MÁSOLATOK TOVÁBB ADÁSA ENGEDÉLYÜNKKEL, TELJES TERJEDELEMBEN ÉS VÁLTOZTATÁS NÉLKÜL, FORRÁS MEGJELÖLÉSÉVEL TÖRTÉNHET, VALAMINT KIZÁRÓLAG INGYENESEN ADHATÓK TOVÁBB.

Copyright © 2005-2012 SÓFÁR, Jesua HaMassiah-ban hívő közösség
JHVH  NISSZI Szolgálat